egy balatoni sellő

eső

álmodozó

Aranyvackorra beadott saját mesém

Aranyvackorra beadott pályamunkánk Kristály Ágnessel

Aranyvackorra beadott pályamunkánk Nink Beátával

Aranyvackorra beadott pályamunkánk Nink Beátával

álmomban vágtáztam

Illetékesek jelezték, hogy túl sokkislányt pingálok, hol maradnak a legények. Hát most itt egy!

tavasz

A nagy pudingvadászat

Magvető pályázatra készült munkám

udvarlós

egy mese képei

Kroki

Szomszédunkban van egy fura,

kicsit veszélyes figura.

Nem is Pisti, nem is Ilus,

mivel ő egy krokodilus.

Ezért is a neve Kroki.

Nem túl nehéz kimondani,

mivel Kroki kicsit mata,

agyban nem egy akrobata.

Legörbül most Kroki szája,

kilyukadt a pizsamája.

Bömböli is izibe:

„Anya lyukas pizsibe,

Nem mehetek isibe!”

„Ruhád be nem foltozhatom,

lepattog a körömlakkom.”-

mondja Kroki mama, nem más,

hangja egy kissé szomorkás.

„Nem varrhatom meg gatyádat,

kérdezd talán meg atyádat.”

Fiacskája mégse tágít,

anyai segélyre áhít.

„A lyuk már most terjedelmes,

S egyre tágul, veszedelmes!”-

Mondja és szeméből perget,

nagy krokodilus könnyeket.

S közben marcangolja tovább

Szegény pizsamája lyukát.

Anyja rögtön meghatódott,

S fia pizsiére rakott

Egy jókora szíves foltot.

Gondolta nem elfogódott,

de a látvány bámulatos,

s fia szörnyen esztétikus.

„Fiam kifogástalan a mezed,

a tükörben megnézheted.”

„Asszem sikkes leszek máma

tatarozott pizsamámba’.

Bárkiben mély bizalmat gyújtok,

akire így rámosolygok.”

Aznap reggel tátva maradt

minden gyerek s tanár szája,

ki látott már krokodilust

piros szíves pizsamába’?

írta: Kristály Ágnes

Bori

Meghívó

kertben

Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott.

S hát, mintha némiképp igaza lett volna a kicsi királykisasszonynak, mert a kérők, amikor megjelentek, s összefutottak vele a kapuban, a palota udvarán vagy a lépcsőfordulón, kedvesen rámosolyogtak, s megkérdezték, hol találják a királylányt? Azt hitték róla, valamelyik udvarhölggyel van dolguk. A királykisasszony hol azt felelte, hogy sajnos őfelsége már férjhez ment, hol azt, hogy megette a medve, hol meg azt, hogy éppen himlős, nem fogadhat látogatókat. A sok dalia, vitéz királyfi egy darabig még ácsorgott, téblábolt a palota körül, de aztán egy idő után mindenki elment dolgára, vagy másik országba feleség után kajtatni. A királykisasszony nagy szontyolodva nézett utánuk szobája ablakából, de a világért el nem árulta volna magát. Hogyne, gondolta magában, hogy aztán lássam a szemükben a csalódást, amikor kiderül a kilétem! Nem, ezt a szégyent nem élném túl.

Egyszer aztán egy olyan királyfi érkezett a palotába, aki nem volt olyan erősen nagy vitéz, sem olyan túlságosan délceg, csak olyan egyszerűen délceg és vitéz, mint mondjuk te, vagy a te apukád. Ő is összefutott a kerítésnél a királykisasszonnyal, s ő is megkérdezte tőle, hol találja a palota fiatal úrnőjét, s neki is hazudott valamit a királykisasszony, mégpedig azt, hogy az úrnője éppen táncolni tanul, nem ér rá kérőkkel bíbelődni. No, ha nem, hát nem, gondolta a királyfi, aki többre tartja a táncot, mint a kérők fogadását, az bizony nem is való királynénak. S már ment volna is tovább dolgára, de volt valami a kis udvarhölgy mosolyában, amitől úgy érezte, inkább támasztja még egy kicsi ideig a kerítést. A királykisasszony sem futott vissza rögtön a szobájába sajnálni magát, hanem inkább tűrögette, csavargatta köténykéje csücskét, kis aranycipellőivel pedig a kavicsokat rugdosta, s egyre nagyobb zavarában egyre gyönyörűbbeket mosolygott.
Egyszer csak azt vették észre, hogy már jócskán beesteledett, így hát szépen elbúcsúztak egymástól. Amikor a királyfi a fogadóba ért, ahol megszállt, meglepődve vette észre, hogy tarsolyában egy nagy, érett alma gömbölyödött. Mivel aznap, a nagy kerítéstámasztásban nem ért rá enni, hát jóízűen elfogyasztotta a finom gyümölcsöt. Ennél finomabbat még életében nem evett.

Másnap, ahelyett, hogy elutazott volna, ismét elment a palotához, de most már teljesen megfeledkezett a királykisasszonyról, abban reménykedett, ismét találkozik a mosolygós leánnyal. A királykisasszony már várta, lehajtott fejjel mosolygott, s aranycipellője orrával buzgón rugdosta a kavicsokat, mintha éppen csak véletlenül állt volna ki egy cseppet a kapuba. A királyfi, amikor a királykisasszony végre felemelte a fejét s rámosolygott, zavarában zsebre vágta a kezét, de ettől csak még nagyobb lett a zavara, mert a zsebében is egy szép, érett almát talált, pont olyat, mint azelőtt való este a tarsolyában. Gyanakodva méregette a leányt, de a leány továbbra is olyan ártatlanul állt ott a tisztes három lépés távolságban, mint egy tavaszi bárányfelhő.

Harmadnap is odajárultak a kapuhoz, de most már egy kicsit közelebb álltak meg egymás mellett, s hogy, hogy nem, addig, s addig támasztották közösen a kerítést, míg a kezük egyszer csak összeért. S hát, ahogy egymásba kulcsolódott a kezük, érezték, valami nő, növekedik tenyerük között. Amikor széttárták tenyerüket, egy alma volt benne, szép, ép, roppanó húsú piros alma. Ha már ott termett az alma a tenyerükben, nem sokat teketóriáztak, hozzáláttak a közösen falatozáshoz, egy harapást a királylány, egy harapást a királyfi.
A királylány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, vidáman mosolygott rá a járókelőkre, s azoknak hopp, hopp, vagy a tenyerükben, vagy a kalapjukon, tarisznyájukban, kötényük zsebében, sőt, némelyeknek még az orruk hegyén is, ott termett pár egészséges, piros alma. De a királyfi sem volt vak, hogy ezt a nagy almászást észre ne vegye, nem volt bizony, hanem jó nagy szemeket meresztgetett, s aztán egyszer csak derékon kapta a királykisasszonyt, átölelte s jól megcsókolta. – Én a tied, te az enyém, az sem érdekel, ha nem vagy királykisasszony, aki ilyen almákat tud mosolyogni, abból rossz királyné nem lehet. De bezzeg most már nem hazudozott a királykisasszony, hanem elmondta a színtiszta igazat, s csaptak akkora lakodalmat, hogy az almástészta egyik vége egészen a küszöbünkig ért. Itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a fahéjillatú végibe.

Gergely Edó

Anya mesél a rózsáról

Réges régen, egy szebbnél szebb virágoktól körülvett kert kellős közepén éldegélt virágpalotájában egy idős királyházaspár. Minden vágyuk egy kislány volt, mert, az évek során, egy szem nem sok, annyi gyerekük sem született.
Egy este, amikor a királyné már fülére húzta takaróját, így sóhajtott: - Bárcsak születne egy kislányom, olyan szelíd, mint a nyári szellőben kedvesen ringatózó virágok. Ezen az estén az öreg király is egy el nem sóhajtott óhajjal húzta fejére a maga takaróját: - Bárcsak születne egy kislányom, azt se bánnám, ha olyan csintalan, mint a virágokat leszaggató nyári fergeteg.
S hát, láss csodát, reggelre virradóra ott ragyogott közöttük az ágyban egy szépséges ikerpár, két tökéletesen egyforma, gyönyörűséges leánygyermek. De amilyen nagy volt a királyi pár kezdeti öröme, olyan nagy lett a későbbi üröme, mivel a kislányok csak külsőre hasonlítottak egymásra. A természetük annyira különbözött, mint ég a földtől. Egyikük olyan szelíd, kedves és ártatlan volt, akár a legszerényebb virágok. Csak üldögélt a kertben a virágok között és mosolyogva, ábrándozva fonta, fonogatta a soha véget nem érő virágkoszorúit. A másikuk, bezzeg, nem tétlenkedett, egész nap csak rohangászott körbe kereken, mint egy nyughatatlan forgószél, mindent ledöntött, felborított, eltört, ami csak útjába került. Ráadásul, ha csak tehette, megcibálta testvére haját, belecsípett a karjába, gáncsot vetett neki, s ha féktelen kedvét még ez sem csillapította, letépte a virágokat és bedobálta azokat a bokrok aljába. A testvére erre is csak mosolygott lehajtott fejjel, megadóan, soha nem ejtett egy zokszót, még csak a szemöldökét sem ráncolta össze.
Egyik este, miközben a királyné lefekvéshez készülődött, mély sóhaj szakadt fel szíve mélyéről, miközben arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha szelíd, máskor meg csintalan, hiszen a szelíd leányuk olyannyira szelíd, hogy szinte már nem is gyerek, hanem virág. Ilyen természettel nem fog tudni életben maradni. Azzal, kétségbeeséssel a szívében, elaludt.
Ezen az estén a király sem volt vidámabb hangulatban. Miközben egyre mélyebbre vackolta magát dunnái közé, arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha csintalan ugyan, de máskor meg szelíd, hiszen a csintalan leányuk olyannyira csintalan, hogy szinte már nem is gyermek, hanem fergeteg. Ilyen természettel el fogja pusztítani önmagát. Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal a fejében, az öreg király elaludt.
Reggelre virradóra azonban sehol sem találták az ikreket. Szobájukban, éppen az ágyaik között, furcsa virágú, szerteágazó ágú fácska ékeskedett. Virágának szirmai, mintha csak egy kisgyerek arcbőre, hamvasak, bársonyosak voltak, s ezeken a legdurvább érintés is rögtön meglátszott. A szirmok által közrezárt kehely addig még soha nem ismert illatot árasztott, frisset, mint a fiatal leányok lehelete, s mégis titokzatosat, akár a szelíd leány kiismerhetetlen ábrándjai. A virágok szárán és az ágakon végig szúrós, kemény tövisek nőttek, amelyek a csintalan leány vadságára, megközelíthetetlenségére emlékeztettek. A király és a királyné a rózsa nevet adta ennek a különleges virágnak és nem csak a kertjüket, de egész birodalmukat beültették vele, hogy emlékeztessék az embereket arra, minden teremtett lélekben ott lakik a rózsaszirom bársonyossága, a rózsa illata, ugyanakkor a szúros tövise is.

Gergely Edó

Weöres Sándor: A tündér

 Bóbita, Bóbita táncol,

Körben az angyalok ülnek,
Béka hadak fuvoláznak,
Sáska hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe király fia, lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

fészek