Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott.

S hát, mintha némiképp igaza lett volna a kicsi királykisasszonynak, mert a kérők, amikor megjelentek, s összefutottak vele a kapuban, a palota udvarán vagy a lépcsőfordulón, kedvesen rámosolyogtak, s megkérdezték, hol találják a királylányt? Azt hitték róla, valamelyik udvarhölggyel van dolguk. A királykisasszony hol azt felelte, hogy sajnos őfelsége már férjhez ment, hol azt, hogy megette a medve, hol meg azt, hogy éppen himlős, nem fogadhat látogatókat. A sok dalia, vitéz királyfi egy darabig még ácsorgott, téblábolt a palota körül, de aztán egy idő után mindenki elment dolgára, vagy másik országba feleség után kajtatni. A királykisasszony nagy szontyolodva nézett utánuk szobája ablakából, de a világért el nem árulta volna magát. Hogyne, gondolta magában, hogy aztán lássam a szemükben a csalódást, amikor kiderül a kilétem! Nem, ezt a szégyent nem élném túl.

Egyszer aztán egy olyan királyfi érkezett a palotába, aki nem volt olyan erősen nagy vitéz, sem olyan túlságosan délceg, csak olyan egyszerűen délceg és vitéz, mint mondjuk te, vagy a te apukád. Ő is összefutott a kerítésnél a királykisasszonnyal, s ő is megkérdezte tőle, hol találja a palota fiatal úrnőjét, s neki is hazudott valamit a királykisasszony, mégpedig azt, hogy az úrnője éppen táncolni tanul, nem ér rá kérőkkel bíbelődni. No, ha nem, hát nem, gondolta a királyfi, aki többre tartja a táncot, mint a kérők fogadását, az bizony nem is való királynénak. S már ment volna is tovább dolgára, de volt valami a kis udvarhölgy mosolyában, amitől úgy érezte, inkább támasztja még egy kicsi ideig a kerítést. A királykisasszony sem futott vissza rögtön a szobájába sajnálni magát, hanem inkább tűrögette, csavargatta köténykéje csücskét, kis aranycipellőivel pedig a kavicsokat rugdosta, s egyre nagyobb zavarában egyre gyönyörűbbeket mosolygott.
Egyszer csak azt vették észre, hogy már jócskán beesteledett, így hát szépen elbúcsúztak egymástól. Amikor a királyfi a fogadóba ért, ahol megszállt, meglepődve vette észre, hogy tarsolyában egy nagy, érett alma gömbölyödött. Mivel aznap, a nagy kerítéstámasztásban nem ért rá enni, hát jóízűen elfogyasztotta a finom gyümölcsöt. Ennél finomabbat még életében nem evett.

Másnap, ahelyett, hogy elutazott volna, ismét elment a palotához, de most már teljesen megfeledkezett a királykisasszonyról, abban reménykedett, ismét találkozik a mosolygós leánnyal. A királykisasszony már várta, lehajtott fejjel mosolygott, s aranycipellője orrával buzgón rugdosta a kavicsokat, mintha éppen csak véletlenül állt volna ki egy cseppet a kapuba. A királyfi, amikor a királykisasszony végre felemelte a fejét s rámosolygott, zavarában zsebre vágta a kezét, de ettől csak még nagyobb lett a zavara, mert a zsebében is egy szép, érett almát talált, pont olyat, mint azelőtt való este a tarsolyában. Gyanakodva méregette a leányt, de a leány továbbra is olyan ártatlanul állt ott a tisztes három lépés távolságban, mint egy tavaszi bárányfelhő.

Harmadnap is odajárultak a kapuhoz, de most már egy kicsit közelebb álltak meg egymás mellett, s hogy, hogy nem, addig, s addig támasztották közösen a kerítést, míg a kezük egyszer csak összeért. S hát, ahogy egymásba kulcsolódott a kezük, érezték, valami nő, növekedik tenyerük között. Amikor széttárták tenyerüket, egy alma volt benne, szép, ép, roppanó húsú piros alma. Ha már ott termett az alma a tenyerükben, nem sokat teketóriáztak, hozzáláttak a közösen falatozáshoz, egy harapást a királylány, egy harapást a királyfi.
A királylány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, vidáman mosolygott rá a járókelőkre, s azoknak hopp, hopp, vagy a tenyerükben, vagy a kalapjukon, tarisznyájukban, kötényük zsebében, sőt, némelyeknek még az orruk hegyén is, ott termett pár egészséges, piros alma. De a királyfi sem volt vak, hogy ezt a nagy almászást észre ne vegye, nem volt bizony, hanem jó nagy szemeket meresztgetett, s aztán egyszer csak derékon kapta a királykisasszonyt, átölelte s jól megcsókolta. – Én a tied, te az enyém, az sem érdekel, ha nem vagy királykisasszony, aki ilyen almákat tud mosolyogni, abból rossz királyné nem lehet. De bezzeg most már nem hazudozott a királykisasszony, hanem elmondta a színtiszta igazat, s csaptak akkora lakodalmat, hogy az almástészta egyik vége egészen a küszöbünkig ért. Itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a fahéjillatú végibe.

Gergely Edó