kedd, november 11, 2014

hétfő, november 10, 2014

vasárnap, november 09, 2014

szombat, november 08, 2014

Madárka, madárka...

...csácsogó madárka,
Vidd el a levelem, vidd el a levelem....



péntek, november 07, 2014

csütörtök, november 06, 2014

sas

Áron ma hazajött a suliból és rittyentett egy sast


szerda, november 05, 2014

Cinegér

Tegnapi napom azzal telt, hogy a konyhaszekrényt pucoltam ki az egér pimasz piszkaitól. Azért az elég bosszantó tud lenni mikor telepakolja a zabpelyhes zacskót és reggeli után döbben rá az ember, hogy igen, az nem csoki....
Ma a "tiszta" szekrénybe akartam betenni egy tálat amikor is ismét erős egérszag csapott meg és a következő pillanatban fürgén kiszaladt a szag tulajdonosa is.
Egy küzdelmes fogócska után sikerült elkapni a bűnöst. Az eredeti terv az volt, hogy egérkét kipateroljuk és a macskák jóindulatára bízzuk. Egy véletlen baleset folytán sajnos kitörtük kisbarátunk nyakát. Ezt az eseményt három gyermekem hangos zokogása követte. Megnyugtatásul anya a döglött egérkéről három portrét készített. A gyerekek továbbra is reklamáltak, hogy nekik élő egér kell, ezért egy párna is került az egér feje alá mintha csak aludna. Ezután egérkét akit Cinegérnek kereszteltünk, szertartásosan elföldeltük.
Háát nálunk így telnek az esték mostanság...


kedd, november 04, 2014

hétfő, november 03, 2014

vasárnap, november 02, 2014

szombat, november 01, 2014

péntek, október 31, 2014

csütörtök, október 30, 2014

szerda, október 29, 2014

kedd, október 28, 2014

hétfő, október 27, 2014

DÉLI FELHŐK



Domb tövén, hol nyúl szalad,
S lyukat ás a róka:
Nyári fényben, napsütésben
Felhőt les Katóka.

Zöld fűszál az ajka közt,
Tenyerén az álla...
A vándorló felhő-népet
Álmosan csodálja.

Elől úszik Mog király,
Kétágú az orra,
Feje fölött koronája,
Mint a habos torta.

Fut mögötte a bolond
Szélesen nevetve,
Nagy púpjából szürke kígyó
Nyúlik az egekbe.

Törött kordén utazik
Egy kopasztott kánya,
S haját tépve Bogyóvére,
A király leánya.

És utánuk cifra ház
Gördül sok keréken,
Benn a cirkusz hercegnője
Öltözködik éppen.

Száz ruháját, ékszerét
Odaadná szépen,
Csak egy hétig futkoshatna
Lenn a nyári réten.


Weöres Sándor

vasárnap, október 26, 2014

Mese a kicsi királylányról, aki almákat mosolygott


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer ezen a nagy világon egy kicsi ország, s a kicsi országnak egy nagy városában egy kicsi királykisasszony. Ez a királykisasszony nem volt olyan szép, hogy a napra lehessen nézni, de rá nem, hanem olyan egyszerűen volt szép, mint te, vagy anyukád. Nézték is az emberek, gyönyörködtek benne, szép, loknis hajában, okos szemecskéjében, de a királykisasszony csak búslakodott, kesergett, hogy jaj, jaj, mi lesz vele, hogy fog ő így férjhez menni, hiszen semmi rendkívüli nincs benne, ahogy az a királykisasszonyok esetében lenni szokott. Nem vagyok sem sudár, sem karcsú, hanem olyan kicsi, gömbölyded, a hajam sem napzuhatag, hanem rakoncátlan gesztenye, suttogta maga elé, amikor a szobájában gunnyasztott.
S hát, mintha némiképp igaza lett volna a kicsi királykisasszonynak, mert a kérők, amikor megjelentek, s összefutottak vele a kapuban, a palota udvarán vagy a lépcsőfordulón, kedvesen rámosolyogtak, s megkérdezték, hol találják a királylányt? Azt hitték róla, valamelyik udvarhölggyel van dolguk. A királykisasszony hol azt felelte, hogy sajnos őfelsége már férjhez ment, hol azt, hogy megette a medve, hol meg azt, hogy éppen himlős, nem fogadhat látogatókat. A sok dalia, vitéz királyfi egy darabig még ácsorgott, téblábolt a palota körül, de aztán egy idő után mindenki elment dolgára, vagy másik országba feleség után kajtatni. A királykisasszony nagy szontyolodva nézett utánuk szobája ablakából, de a világért el nem árulta volna magát. Hogyne, gondolta magában, hogy aztán lássam a szemükben a csalódást, amikor kiderül a kilétem! Nem, ezt a szégyent nem élném túl.
Egyszer aztán egy olyan királyfi érkezett a palotába, aki nem volt olyan erősen nagy vitéz, sem olyan túlságosan délceg, csak olyan egyszerűen délceg és vitéz, mint mondjuk te, vagy a te apukád. Ő is összefutott a kerítésnél a királykisasszonnyal, s ő is megkérdezte tőle, hol találja a palota fiatal úrnőjét, s neki is hazudott valamit a királykisasszony, mégpedig azt, hogy az úrnője éppen táncolni tanul, nem ér rá kérőkkel bíbelődni. No, ha nem, hát nem, gondolta a királyfi, aki többre tartja a táncot, mint a kérők fogadását, az bizony nem is való királynénak. S már ment volna is tovább dolgára, de volt valami a kis udvarhölgy mosolyában, amitől úgy érezte, inkább támasztja még egy kicsi ideig a kerítést. A királykisasszony sem futott vissza rögtön a szobájába sajnálni magát, hanem inkább tűrögette, csavargatta köténykéje csücskét, kis aranycipellőivel pedig a kavicsokat rugdosta, s egyre nagyobb zavarában egyre gyönyörűbbeket mosolygott.
Egyszer csak azt vették észre, hogy már jócskán beesteledett, így hát szépen elbúcsúztak egymástól. Amikor a királyfi a fogadóba ért, ahol megszállt, meglepődve vette észre, hogy tarsolyában egy nagy, érett alma gömbölyödött. Mivel aznap, a nagy kerítéstámasztásban nem ért rá enni, hát jóízűen elfogyasztotta a finom gyümölcsöt. Ennél finomabbat még életében nem evett.
Másnap, ahelyett, hogy elutazott volna, ismét elment a palotához, de most már teljesen megfeledkezett a királykisasszonyról, abban reménykedett, ismét találkozik a mosolygós leánnyal. A királykisasszony már várta, lehajtott fejjel mosolygott, s aranycipellője orrával buzgón rugdosta a kavicsokat, mintha éppen csak véletlenül állt volna ki egy cseppet a kapuba. A királyfi, amikor a királykisasszony végre felemelte a fejét s rámosolygott, zavarában zsebre vágta a kezét, de ettől csak még nagyobb lett a zavara, mert a zsebében is egy szép, érett almát talált, pont olyat, mint azelőtt való este a tarsolyában. Gyanakodva méregette a leányt, de a leány továbbra is olyan ártatlanul állt ott a tisztes három lépés távolságban, mint egy tavaszi bárányfelhő.
Harmadnap is odajárultak a kapuhoz, de most már egy kicsit közelebb álltak meg egymás mellett, s hogy, hogy nem, addig, s addig támasztották közösen a kerítést, míg a kezük egyszer csak összeért. S hát, ahogy egymásba kulcsolódott a kezük, érezték, valami nő, növekedik tenyerük között. Amikor széttárták tenyerüket, egy alma volt benne, szép, ép, roppanó húsú piros alma. Ha már ott termett az alma a tenyerükben, nem sokat teketóriáztak, hozzáláttak a közösen falatozáshoz, egy harapást a királylány, egy harapást a királyfi.
A királylány azt sem tudta, hová legyen a boldogságtól, vidáman mosolygott rá a járókelőkre, s azoknak hopp, hopp, vagy a tenyerükben, vagy a kalapjukon, tarisznyájukban, kötényük zsebében, sőt, némelyeknek még az orruk hegyén is, ott termett pár egészséges, piros alma. De a királyfi sem volt vak, hogy ezt a nagy almászást észre ne vegye, nem volt bizony, hanem jó nagy szemeket meresztgetett, s aztán egyszer csak derékon kapta a királykisasszonyt, átölelte s jól megcsókolta. – Én a tied, te az enyém, az sem érdekel, ha nem vagy királykisasszony, aki ilyen almákat tud mosolyogni, abból rossz királyné nem lehet. De bezzeg most már nem hazudozott a királykisasszony, hanem elmondta a színtiszta igazat, s csaptak akkora lakodalmat, hogy az almástészta egyik vége egészen a küszöbünkig ért. Itt a vége, fuss el véle, de ne fuss el messzire, csak a fahéjillatú végibe.

Gergely Edó

szombat, október 25, 2014

Anya mesél a rózsáról




Réges régen, egy szebbnél szebb virágoktól körülvett kert kellős közepén éldegélt virágpalotájában egy idős királyházaspár. Minden vágyuk egy kislány volt, mert, az évek során, egy szem nem sok, annyi gyerekük sem született.
Egy este, amikor a királyné már fülére húzta takaróját, így sóhajtott: - Bárcsak születne egy kislányom, olyan szelíd, mint a nyári szellőben kedvesen ringatózó virágok. Ezen az estén az öreg király is egy el nem sóhajtott óhajjal húzta fejére a maga takaróját: - Bárcsak születne egy kislányom, azt se bánnám, ha olyan csintalan, mint a virágokat leszaggató nyári fergeteg.
S hát, láss csodát, reggelre virradóra ott ragyogott közöttük az ágyban egy szépséges ikerpár, két tökéletesen egyforma, gyönyörűséges leánygyermek. De amilyen nagy volt a királyi pár kezdeti öröme, olyan nagy lett a későbbi üröme, mivel a kislányok csak külsőre hasonlítottak egymásra. A természetük annyira különbözött, mint ég a földtől. Egyikük olyan szelíd, kedves és ártatlan volt, akár a legszerényebb virágok. Csak üldögélt a kertben a virágok között és mosolyogva, ábrándozva fonta, fonogatta a soha véget nem érő virágkoszorúit. A másikuk, bezzeg, nem tétlenkedett, egész nap csak rohangászott körbe kereken, mint egy nyughatatlan forgószél, mindent ledöntött, felborított, eltört, ami csak útjába került. Ráadásul, ha csak tehette, megcibálta testvére haját, belecsípett a karjába, gáncsot vetett neki, s ha féktelen kedvét még ez sem csillapította, letépte a virágokat és bedobálta azokat a bokrok aljába. A testvére erre is csak mosolygott lehajtott fejjel, megadóan, soha nem ejtett egy zokszót, még csak a szemöldökét sem ráncolta össze.
Egyik este, miközben a királyné lefekvéshez készülődött, mély sóhaj szakadt fel szíve mélyéről, miközben arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha szelíd, máskor meg csintalan, hiszen a szelíd leányuk olyannyira szelíd, hogy szinte már nem is gyerek, hanem virág. Ilyen természettel nem fog tudni életben maradni. Azzal, kétségbeeséssel a szívében, elaludt.
Ezen az estén a király sem volt vidámabb hangulatban. Miközben egyre mélyebbre vackolta magát dunnái közé, arra gondolt, hogy bárcsak normális gyereket kívánt volna magának, aki néha csintalan ugyan, de máskor meg szelíd, hiszen a csintalan leányuk olyannyira csintalan, hogy szinte már nem is gyermek, hanem fergeteg. Ilyen természettel el fogja pusztítani önmagát. Ezekkel a nyugtalanító gondolatokkal a fejében, az öreg király elaludt.
Reggelre virradóra azonban sehol sem találták az ikreket. Szobájukban, éppen az ágyaik között, furcsa virágú, szerteágazó ágú fácska ékeskedett. Virágának szirmai, mintha csak egy kisgyerek arcbőre, hamvasak, bársonyosak voltak, s ezeken a legdurvább érintés is rögtön meglátszott. A szirmok által közrezárt kehely addig még soha nem ismert illatot árasztott, frisset, mint a fiatal leányok lehelete, s mégis titokzatosat, akár a szelíd leány kiismerhetetlen ábrándjai. A virágok szárán és az ágakon végig szúrós, kemény tövisek nőttek, amelyek a csintalan leány vadságára, megközelíthetetlenségére emlékeztettek. A király és a királyné a rózsa nevet adta ennek a különleges virágnak és nem csak a kertjüket, de egész birodalmukat beültették vele, hogy emlékeztessék az embereket arra, minden teremtett lélekben ott lakik a rózsaszirom bársonyossága, a rózsa illata, ugyanakkor a szúros tövise is.

Gergely Edó

péntek, október 24, 2014

Weöres Sándor: A tündér



 Bóbita, Bóbita táncol,
Körben az angyalok ülnek,
Béka hadak fuvoláznak,
Sáska hadak hegedülnek.


Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot,
Röpteti és kikacagja.




Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe király fia, lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

szerda, október 22, 2014

kedd, október 21, 2014

hétfő, október 20, 2014

vasárnap, október 19, 2014

péntek, október 17, 2014

csütörtök, október 16, 2014

szerda, október 15, 2014

kedd, október 14, 2014

hétfő, október 13, 2014

Csibe


Nádi csibe fészken hál.

Kel a szellő, suttog már:
"Szállj te, szállj -- velem égre szállj,
Arany-ág a holdban vár!"

Nádi csibe fészken hál.
Kel a hajnal, ébred már:
"Várj te, várj -- pihe még a szárny,
A göröngyre hullnod kár!"

Weöres Sándor  

vasárnap, október 12, 2014

szombat, október 11, 2014

péntek, október 10, 2014

egér szerelem

Bandi ő és egy hős,
Bandi a rengetegben is erős,
Megkeresi Cínóját,
Megtalálja a módját.
Utána megy nem fél már,
Kezében a kardja vár
Cincínó is boldog már
Nem kell ide más király.

csütörtök, október 09, 2014

szerda, október 08, 2014

kedd, október 07, 2014

vasárnap, október 05, 2014

szombat, október 04, 2014

csütörtök, október 02, 2014

szerda, október 01, 2014

hétfő, június 02, 2014