SÓHAJNAK BEILLŐ SZÓZAT EGY ISMERETLEN
RENDELTETÉSŰ VASDARABHOZ, MELY A TÖRTÉNELEM VIHARAIN KERESZTÜL SZÉP CSÖNDBEN
NEGLAPULT EGY LIMLOMMAL TELE LÁDIKÓBAN, MERT SE NAGYAPÁMNAK, SE APÁMNAK, SE
NEKEM NEM VOLT MERSZÜNK KIDOBNI, ÉS AZ UTÁNAM JÖVŐNEK SE LESZ
-Túlélsz, pöcök.
(Örkény I.)
Volt egyszer egy pici pöcök.
Se nem cingár, se nem zömök,
Ilyen kisujjamnyi méret.
Mi a pöcök?- most azt kérded.
Olyan ici-pici bigyó,
Nem tudni, hogy mire való.
Valami aprócska izé,
Azt sem tudni, vajon kié?
Legvégére, ami marad,
Fölösleges dirib-barab.
Ami sehova sem illik.
Fiók aljában megbújik,
Vagy szekrénynek rejtekében.
Ilyen pöcökféle volt az,
Kiről mesét mondok éppen.
Ez a pöcök nem fiókban
Lakott, nem is láda mélyen,
Hanem sötét garázsunkban
Éldegélt egy polcszegélyen.
Úgy telt egy nap, mint a másik.
Pöckünk egyszer nagyot ásít:
- Unom én már ezt a polcot,
Hogy nem ad senki sem dolgot.
Nincsen abban semmi izgi,
Porcicákkal játszadozni.
Semmi öröm nincsen abban,
Ücsörögni itt darabban.
Ideje már hozzálátni,
Az egészet megtalálni!
Fogta magát, s nekivágott,
Fölfedezni a világot.
Szolgálatkeresés végett,
Először a spájzba lépett.
Ott aztán majdnem elájult,
Elé oly szép látvány tárult.
Tán csak a szeme káprázik?
E világ ez vagy egy másik?
És az egész mi fán termett?
Polccal rakták meg a termet,
És azokon roskadásig,
Nagy színes üvegek ültek,
Hogy a polcok meggörbültek.
Bennük meg, micsoda csoda,
Zöldség-gyümölcsnek garmada.
Körte, cékla, paradicsom…
Még felsorolni sem bírom,
Mennyi minden földi jóság,
Hogy az szinte borzasztóság.
Előttük sok pöcökféle
Vonult föl a hosszú térre,
Mely a polcszélen húzódott.
Egyik vaskos, másik széles,
Nincs, ki elképzelni képes,
Mennyiféle köpcös forma,
Tolongott ott hosszú sorba’.
Összeszedte bátorságát,
S megkocogtatta a vállát
Az egyik pocakos úrnak,
Ki nem tűnt túl szigorúnak.
- Kik vagytok ti, s mit csináltok?
A sorban mi végre vártok?
- Mi itt éppen kupakolunk,
Mivelhogy kupakok vagyunk.
Nemes célunk betetőzni,
Mit a gazdánk be tud főzni.
Barack, málna, szilva, alma,
Lekvár lesz a szedrek halma.
Egynek sem hallod panaszát,
Hogy elveszti a zamatát.
Pöckünk felvidult teljesen,
S így kiáltott fel lelkesen:
- Ez pont nekem való lenne,
Már most kedvet lelek benne.
Pöcöknek sem vagyok kutya,
Kupaknak meg épp dalia.
Tovább nem is untatlak,
Beállok hát kupaknak.-
Uccu a sorba beállott,
Próbálni a kupakságot.
- Nézzétek csak, milyen pimasz!
Azt gondolja, már kész dugasz!
- Vékony mint a nád szegényke,
Milyen pipaszár legényke!
- Hát nem egy kupakos alkat.
Köztünk, vajon mit akarhat?”
Súgott össze a sok kupak,
Mindenféle rendű, rangú
Dugasz hölgyek, no meg urak.
Pöckünk nem törődött evvel,
Munkához látott nagy kedvvel.
Kiválasztott egy üveget,
És vett egy nagy lendületet.
Felpattant a tetejére,
Ó, de jaj, balszerencsére!
Pár centi még kellett volna,
Hogy befedje kupak módra.
Nem csak duma, üres blődség,
Kell ide a derékbőség!
De hát az bizony hibázott,
S álkupakunk bőrig ázott,
Mert bepottyant az üvegbe.
Örvénylett a szósz felette,
És a massza mind belepte.
Lett volna még nagyobb baja,
Ha szépemlékű nagyapja
Még zsenge gyermekkorába’
Nem tanítja gyorsúszásra.
Szükség volt, őszintén szólva,
Egy-két erős lábtempóra.
Láttuk, hősünk cingár típus,
Mégis elég atlétikus.
Kimászott hát üggyel-bajjal,
Küszködve a nagy zavarral.
Azt se mondta, hogy jónapot,
Úgy otthagyott csapot-papot,
A kamrából kikullogott.
’Nem nekem lett kitalálva,
A befőttek szép világa.’
Mégsem fogyott el a kedve,
S újabb kihívást keresve,
Belépett a nagyszobába.
Gyökeret is vert a lába,
Olyan szépségeset látott,
Hogy a szava is elállott.
Hát, amiért kis hősünket,
Így elfogta a buzgalom,
Nem más, mint egy ruha halom
Feltornyozva az asztalon.
Nem ám csak valami rongyok,
Avval túl nagyot nem mondok,
Hogy a világ legszebb selyme
Ékes, fényes, kényes kelme
Feküdt ottan egy kupacban.
Körülötte színes szálak,
S fényes valamik cikáztak.
Tanácstalan álldogált ott,
Ilyet még sohasem látott.
’Mi lehet a sok furcsa lény?’
Előállt hát a kérdéssel,
Ami felért egy sértéssel.
- Kik vagytok ti, s mit csináltok?
- Modorodban nagy hiányok
Vannak, fiam! – szólt a válasz.
Menj arrébb, ha megbocsátasz!
Elállod a fényt előlünk!
Ez egyszer kivételt teszünk,
Nem szokásunk kora reggel
Szóba állni idegennel.
Se nem délben, sem nem este,
Semmiféle más esetbe’.
Látszik rajtad, hogy tudatlan,
S ami rosszabb, faragatlan
Kis legény vagy.- szólt a dáma.
- Én a szép gombostű vagyok,
Ők pedig tűkisasszonyok.
Nézz csak oda! Mire vártok!
Hajoljatok meg, kislányok!
Mindegyik tű pukedlizett,
Pöckünk sosem látott ilyet.
- Rajta kislányok, munkára!
Sok feladat van még mára!
Mint a rokka jár a kezünk,
Mi soha sem tűtlenkedünk.
Kész lesz ez a hímzés még ma.
Hacsak ki nem fogy a cérna.
Pöckünk eltűnődött ezen.
Ez milyen jó lenne nekem!
(Milyen szép dolog a varrás!
Volt még benne némi tartás,
Ezt a vágyat megpróbálta
Elnyomni, de mindhiába.)
- Úgy látom - szólalt meg félve-
A segítség itt elkélne.
Mi volna, hogyha a ruha
Egy iciri-pici ráncán
A varrást én kipróbálnám?
- Mit képzelsz mihaszna taknyos?
Nem vagy ehhez kissé vaskos?
Szólt erre a szörnyű dáma.
-Azt se tudod, mi a ráma,
Sem a cérna, vagy a gyűszű.
Gondolkozz el, kis együgyű!
- Kiabálni nem kell azért,
Az még sosem termett babért.-
Szólt bosszúsan kicsiny hősünk.
- Pimaszságod nem elég ok?
Érzem, menten elalélok!
Forrófejű és megbántott
Pöckünk erre rá se rántott.
Eldöntötte, hogy a varrást
Kipróbálja csak azért is,
Illem ellen, hogyha vét is,
És egy aranyszálat véve,
Fejest ugrott a kelmébe.
Jaj, de a szép, lenge anyag-
Pöckünk ehhez túl nagy darab!
- finom szövete széthasadt,
Ép csak épp a széle maradt.
A legkisebb tűkisasszony
Elvesztette eszméletét,
Ahogy látta a szép kelmét
Ilyen szörnyen szaggatni szét.
A többi meg köré állott,
S repülő sóért kiáltott.
Nem úgy a félelmes dáma.
Arról itt nem szól a fáma,
Milyen sértéseket vágott
Könnyelmű hősünk fejéhez.
Szegényke hozzá is látott
Kigondolni olyan tervet
Egérutat hogyan nyerhet.
Nehogy a végén megessék,
Valamilyen tettlegesség.
A gombostű búcsúzóul
A tűpárnát hozzávágta,
Hogy csak úgy sajgott a háta.
Még szerencse, hogy kis hősünk
A varrástól nem volt fáradt.
A többi repülő tárgyat
Sikerült hát kikerülni,
S a szobából menekülni.
’Nem tanácsos mostanában
Hosszan időzni a házban.’-
Morfondírozott magában.
Itt már elég bajt okozott.
Nem akart kétségbe esni,
Így a kertbe masírozott,
Valami munkát keresni.
’Tehetségem amihez van,
Kipróbálnám magam abban.
Nem csak szedett-vedett féle,
Testhezálló dolog kéne.
Ott van mindjárt a kerítés!
Nem túl nagy erőfeszítés
Egymás mellett cövekelni.
Ebben lehet remekelni.
Érzem, milyen boldog lennék,
Ha egy kertet keríthetnék!
Meg is kérdem ezt a lécet
Fogadna-e segítséget?
Jó kemény legénynek tűnik,
Kiben lakik masszív lélek,
Kérdéssel kit meg nem sértek.’
- Tudok mondani száz okot,
Megbánni azt mért nem fogod,
Hogyha alkalmazol engem,
Ígérem, nem csalódsz bennem.
- Viccelsz velem apró gyerek?
Ha-ha! Menten lelécelek!
Akkorka vagy, mint egy mákszem,
Nem elég még tökmagnak sem
Hogy tudnál te közénk állni?
Kerítéslécként szolgálni?-
Pöckünk gondolkodás helyett,
Továbbra is csak hencegett.
- Nem is vagyok én tökmag, sőt!
Derekabb, mint sok nagyra nőtt!
- Nézd csak meg, pöttömnyi bakfitty,
Milyen fickók állnak körbe,
Nevetéstől meggörbülve!
Mind égimeszelő féle.
Neked ehhez nőni kéne!
Térj eszedre! Rontom-bontom!
- Én pedig komolyan mondom,
Bár a sok léc kacag-döcög,
Nem maradok pici pöcök!
Az esőtől majd megnövök!
Bizonygatta továbbra is
Igazságát csak azért is.
- Irgum-burgum! Hányszor mondjam
Túl nagy munka és fáradtság
Ez egy ilyen kis pöcöknek!
El innen, vagy elpöcköllek!
A léckoma bőszen így szólt.
Pöckünknek már világos volt,
Ez bizony nem tréfadolog,
Testi sértés is fennforog.
Mielőtt még nagyobb baj lesz,
Helyesebb, ha nyúlcipőt vesz.
Szolgálatát megtalálni
Nem sikerült se kint, se bent,
Hát a garázsba visszament.
Elöntötte a bú árja,
Bánatának nem volt párja.
’Nincs boldog vég a regémben?
Feladatra nem akadok?
Örökre tétlen maradok?
Egy haszontalan kis pöcök?
Ami sehova sem illik?
Legvégére, ami marad,
Fölösleges dirib-barab?’-
Bánatában így kesergett.
Hát, ahogy orrát lógatva,
Jókedvét a búnak adta,
A sötétből hangot hallott,
Kissé reszelőset, ami
Valami kocsira vallott.
Hé kis cimbi! Igen te ott!
Volna kedved segíteni?
Akárhogyan is akarom,
Nem indul be a motorom.
Hiányzik egy pici csavar,
Azért van az üzemzavar.
Oldalt itt van ez a járat.
Ahogy nézem a formádat,
Te pontosan beleillessz.
Próbáld csak meg gyorsan! Mi lesz?
Nem kellett mondani kétszer,
Pöckünk fel nem fogta ésszel,
Mekkora szerencse érte.
Hogy a kocsi őt felkérte.
Hát az imbusz kulcsot fogta,
S magát jól becsavarozta.
Hirtelen! Micsoda csoda!
Beindult az öreg Skoda!
Ha viszontagságosan is,
Mondhatni, hogy nem túl hamar,
Így lett kis hősünkből csavar.
Vége volt a csavargásnak,
Ott voltak a csavartársak,
S legkisebbként ez a végzet,
Működteti az egészet!
A végére tanulság jön:
Fent az égben, s lent a földön -
Nincs felesleg, semmiféle.
Itt a vége, fuss el véle.
írta:
Kristály Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése